Clown's life

Haza jöttem a premier estről és elkezdtem mutogatni az 5 évvel ezelőtti önmagam. "Ez nem is te vagy!" Van benne igazság. Ahogy Ákos lemezeinek témái, hangulata is változik, úgy én is. Öregszünk Ákos.

4 évvel ezelőtt, a Még közelebb megjelenése előtt teljes extázisban voltam. Amint megkaptam a lemezt már raktam be a discmanembe és a buszon hallgattam. Aztán ezzel töltöttem az egész délutánom. A péntekem meg egy több órás dedikával telt el. Tegnap este megkaparintottam a lemezt. Nyugodtan hazamentem. Bele-bele hallgattam, de a mérésre való készülés meggátolta a végig hallgatást. Aztán ma délelőtt már nyert a kíváncsiság és a jegyzeteim felett itt duruzsol a bácsi a fülemben.

Érzem magamon, hogy nem vagyok az a rajongó, mint régen. Ahogy elértem az Urániát, úgy futottam össze Ivel és az őt kísérő lelkes csapattal. Az egyik lány teljes extázisban volt, hogy mindjárt kezdődik az este. Óriási és megtörhetetlen mosoly volt az arcán. Engem is érdekelt, hogy mi lesz, de nyugodtan megvártam azt a 30-45 percet, az este kezdetéig.

Ugyan úgy érdekel engem Ákos zenéje, mint régen. Érdeklődve néztem végig tegnap azt a 2 klipet és az előadott 2 számot, de a werkfilm és a vele tartott beszélgetés, már annyira nem kötötte le a figyelmem.

Kinn pedig újabb izgatott rajongók hada várta a 9 órás előadást. Sok-sok ismerős arc, régen látott emberek. Megvárhattam volna, amíg őket beengedik és addig elcseverészünk a lemezről, az estéről, de helyette inkább fogtam magam és mentem vissza az otthon melegébe, ahol a nemÁkosrajongók is ugyanolyan érdeklődéssel fogadták a beszámolóm, mint az a kis kupac ismerős, akik a 9 órásira vártak. Lehet ők nem fogják velem 20x meghallgatni a lemezt és nem fogunk együtt csápolni az első sorban egy Ákos koncerten, de nekem ez így jó, mert ez tiszta és igaz.

Naponta emberek tömegével érintkezünk. Pékségben a pék, a szomszéd, a tanárok, a padtársak, a kalauz, a bajtársak... stb. A napok meg csak rohannak el és egy pillanatra sem állunk meg, hogy megtudjuk, hogy valóban kik ők. Nyilván nem arra találták ki az időt, hogy minden percét az emberek megismerésével töltsük el, de vajon mi lett volna, hogy ha egyik nap az éjjel-nappalissal az aprók felett elbeszélgetnénk az időjárásról. Aztán másnap is, meg azután is és végül 2-3 hét után megismernénk őt és lehet ráeszmélnénk arra, hogy ő az az ember, aki életünk egyik problémájának megoldása.

Itt élek a szinten már lassan 2 hónapja és nem tudom, hogy kik laknak a szomszéd szobában. Talán párszor láttam őket és köszöntem nekik, de ha szembe jönnének az utcán, akkor nem ismerném fel őket. Ez valahol szomorú, hogy nincs az embernek annyi energiája, hogy a közelében élő emberekkel megismerkedjen. Másrészt meg ... nem tudom. Itt valahogy nem lehet mentséget keresni. Vagy legalább is nem érdemes, mert csak duma az egész.

Ui.: Bejegyzés kitalálása után 2 órával együtt utaztam a liftben a szomszéd szoba 3 lakójával és aztán a 4. is szembe jött velem. Ez itt a kezdet??

Régen napokat töltöttem el azzal, hogy számítógépes játékokkal játszottam. Nagy kedvenceim voltak a Sims, régi vagy kitalált korokban játszódó stratégiai játékok (pl Heroes vagy Age of Empire) vagy a Medal of Honor. Persze sok mindenbe belekóstoltam, de igazán azokat élveztem, amikben láttam a fejlődést. Szintet lépni, plusz skilleket szerezni, kort váltani... stb. Ahol haladt az élet előre. Ezt a szemléletet kellene belerakni az életbe.

Az élet teljesen olyan, mint egy játék. Tesszük a dolgunk, ahogy tudjuk aztán ahogy sikerült, úgy kapunk 'pontokat' az élettől. Lehet ezért szeretek néha magamban számvetést csinálni. A gépen mindig ki volt írva, hogy hányas szinten járok. Itt pedig magamnak kell levezetnem, hogy mi van.

Tudom, hogy kezdenek uncsivá válni az élethajhászásról szóló bejegyzéseim, de talán azért, mert ez az egyik legfontosabb dolog számomra. Szeretem esténként úgy álomra hajtani a fejem, hogy úgy érzem, hogy aznap megtettem minden tőlem telhetőt, hogy a holnap még jobb legyen. Persze az is lehet, hogy az egésznek a múlt az oka. Tudom, hogy milyen az, amikor egyáltalán nem érzem magam otthon abban a környezetben, amiben nap, mint nap mozgok és nem akarok visszamenni oda, ezért teljes erőbedobással teszek ellene. Inkább szenvedek a 2 kredites szoftlabbal, mint hogy most valami könyvelő irodába üljek nap hosszat és belefulladjak a papírokba. Amikor felmerül bennem a kérdés, hogy "miért jöttem én ide?!" akkor fel kellene nekem mutatni egy olyan kártyát, hogy akkor most nem lennék kolis, nem azok az emberek lennének körülöttem, akik amúgy megédesítik a napjaim és nem olyan dolgokat tanulnék, amik érdekelnek.

Volt az a pillanat (mi az hogy egy, hohó, SOK), amikor visszaakartam menni a jövőbe és megváltoztatni. Elrontottam. El kellett hagynom a biztonságos kis kuckóm. Mintha kilöktek volna a semmi közepébe az otthonomból. Mintha a sivatag közepén álltam volna egyedül, magamban. Nem akartam onnan elmozdulni, de végül megtettem és a sok "visszaakarok menni a múltba" után azt mondom, hogy nem. Az úgy volt jól, ahogy. A magamra maradottság kellett ahhoz, hogy kezdjek magammal valamit. Akkor azt hittem, hogy akkor mindennek vége, de minden akkor kezdődött el.

Kocka hasonlattól pedig eljutottunk a mostani pillanatig. Ennyi.

Nem hibázhatok. Mindig ez jár a fejemben. Sokan vannak körülöttem, akik megtehetik, hogy olykor felteszik a lábukat az asztal tetejére és elbuknak 1-2 kreditet. Nekik ez nem probléma. Nekem igen, sőt! Ha nem ez lenne állandóan a fejemben, akkor talán nem is tudnám úgy végezni a dolgom, ahogy tényleg helyes, na de mi áron?! Még nincsenek itt a nagy zhk, de én már most folyton érzem a súlyt a vállamon. Nem ronthatok, stresszelek. T azt mondja, hogy ne stresszeljek, de nem megy és csak kaparom tovább az arcom. Képtelen vagyok könnyedén venni a dolgokat úgy, hogy az agyam legmélyén tudom, hogy nekem nem nagyon van második esélyem. Az ember pedig azt hinné, hogy ez csak az én bajom, de tulajdonképpen máson csattan az én ostorom. Rajtuk, akiken a legkevésbé kellene. Ki-ki szalad egy-egy mondat és kész. Nyelném én a békát, de nem megy. Próbálom inkább csendben viselni a biteket és a számokat a vállamon, de van amikor felgyülemlenek és kész a baj. Aztán lehet magyarázni... Zárkóznék én be egy szobába, de ezt nem lehet. Hol itt a megoldás?!