Clown's life

Mindent vagy semmit? Mindenkinek vagy senkinek?

Inkább semmit senkinek. Befejeztem.

Talán majd egyszer másutt, máskor, mert ez már nem lenne rock&roll.

Tegnap este neikálltam, hogy felkészüljek a mai jog zhmra, de mikor észrevettem, hogy majdnem este 9 én meg még egy darab tételt sem dolgoztam ki a 12-ből, akkor pánikba estem picit. Gondoltam, hogy akkor elolvasom egyszer az egészet és akkor jó lesz nekem. Elkezdtem olvasni, de semmit sem fogtam fel belőle. Akkor átfutottam a kérdéseket és találtam egyet, ahol csak a puszta véleményemet kérte ki a Wikileaks-ről. Megnézem már, hogy mi az, mert ha csak az én véleményem érdekli, akkor az annyira nem nehéz. Van nekem véleményem, ha akarom. Kicsit utána olvastam és úgy gondoltam, hogy na ezt tudni fogom, ez kell nekem. A nap vége meg annyi lett, hogy egy nagyon felületes tudással mentem el aludni.

12 kérdés, 3at húzzunk. Imádkoztam, hogy az egyik a wikileakes legyen. Nem az lett, de mint később kiderült erről a témáról mindenkinek kellett írnia. 3+1, hurrá! Azon ugye senki sem lepődik meg, ha azt írom, hogy az első 3-ról írogattam valamit, a negyedikről meg bő 2 oldalt írtam? Amikor neki álltam írni, akkor még igazából nem tudtam, hogy mi lesz a véleményem, csak írtam. Elkészült a bevezetés és egyre jobban kezdtem belejönni a gondolatmenetbe. Aztán csak jöttek az ötletek. Írtam és csak írtam. Végén pedig az utolsó pontot úgy tettem le, hogy örültem magamnak. Egész korrekt gondolat menetet sikerült rittyentenem egy 20 perces utána olvasás után. Már csak az a kérdés, hogy a bácsinak hogyan fog tetszeni.

Hogy ezt mind miért mesélem el? Mert én sem úgy születtem, hogy képes vagyok vélemény nyilvánítani a dolgaimról. Úgy gondolom, hogy ezt itt tanultam meg. Amikor leülök írni és nem akarok üres bejegyzéseket írni, akkor mindig próbálom megkeresni az értelmét. Elkezdem írni és a végére érzem, hogy igen, ott a lényeg. Lehet, hogy egy nem elbukott jog zh nem sok, de akkor is jó látni, hogy amit csinálok (vagy már sajnos annyira nem), annak van értelme. 

Amennyire elvárt lett volna, hogy izguljak, annyira nem sikerült. Az lenne a normális, hogy ha az utazás előtti éjjel ne tudjak aludni az izgalomtól. Igazából teljesen meg is feledkeztem a holnapról, addig a pillanatig, amikor reggel fél 7kor csörgött a telefonom, hogy kelés van. Ébredés és észbekapás, hogy nem szabad visszaaludni, mert ma repülünk.

A nagy kaland. Kicsit félek tőle, de a dolgok sodrásában mindig megfeledkezek róla. Voltak félelmeim az úttal kapcsolatban, de 1-1 levél mindig megnyugtatott. Csak egy dolog van, amiben nem vagyok biztos, meg fogják érteni, amit akarok? Vagyok annyira épeszű, hogy elmondjam, amit gondolok? Sokszor úgy érzem, hogy igen, de sokszor meg, hogy nem. A válasz felkutatására egyetlen mód van. Meg kell próbálni. Rendben, megyek is. Hasta luego Budapest, hola Madrid.

Ha voltál már szerelmes, vagy éppen most vagy, pontosan tudod, hogy a hang, amit a világban járva-kelve használsz, egy betanult szerep hangja, a beszéded mesterkélt fogalomtár, amelyből jól vagy rosszul rendelsz szavakat a különböző helyzetekhez. De amikor hirtelen hazatalálsz, boldogan engeded ki magadból a félénk, szeretettel teli gyermeket, aki benned él, és sehol máshol nem juthat szóhoz.

Gerlóczy Márton

A szabadok testvérisége (részlet)

Sokáig úgy hittem, hogy lassan megszűnik a blog funkciója, amióta mindig van, kinek elmondani a fejemet nyomó gondolataim, de ez nincs teljesen így. Ez a pillanat például olyan, amikor nincs kedvem beszélgetni. Úgy érzem, hogy tegnap annyit rágtam a szám és olyan dolgokra jöttem rá abból, ahogy egy órán keresztül csak mondtam, hogy hogyan látom, hogy most nem. Erről nem. Viszont azzal nem tudok megküzdeni, hogy nyomtalanul maradjanak ezek a dolgok, ezért van itt minden. Látszik, hogy most elég sokáig túl jó volt, vagy legalább is azt hittem.

Ebben a pillanatban pedig elő kapnám a kedvenc Ákosos verseskötetem és felcsapnám a kedvenc versemnél, amiben számomra minden benne van, az egész élet, és elolvasnám újra, hogy hogyan kellene élni. De nem teszem, mert nincs velem és ez egy nagyon nagy hiba. Egyetlen vigaszom, a mindent tudó és végtelen net.

Pár hete elkezdtem nézni a Grace klinikát, de a harmadik résznél abba hagytam, mert nem bírtam. Abban a részben szimplán három ember halálának, szenvedéseinek voltam szemtanúja és azokban a pillanatokban azon gondolkoztam, hogy milyen nehéz lehet elveszíteni valakit, aki a részed. Minél nagyobb részt foglal el az életedben annál nagyobb a veszteség. Nem akartam ilyeneket nézegetni. Én, aki... nem, nem is akartam belegondolni. Tudtam, hogy ezt nem fogom tudni elkerülni. Sokszor úgy érzem, hogy sok ember kedves a számomra és féltem, hogy mi van, hogy ha egyszer valaki... aztán jött a nagy felismerés, hogy tulajdonképpen most is a szakadék szélén táncolok, csak vakon.

Jobb esetben az embernek vannak támaszai. Kinek hány, de ha egy sincs, akkor az baj. Nekem volt is, de az egyik oldalamról ez mindig is hiányzott. Aztán megtaláltam azt a támaszt is és jött a hátradőlés. Nagy kényelmemben pedig nem vettem észre, hogy az egyik támasz omladozik és már talán csak egy palló képviseli az egészet. Volt egy dolog, amit mindig is szerettem volna elkerülni, de sikerült a kellős közepében teremnem.

Vannak azok az emberek, akik meg vannak a maguk saját állóvizükben és nem mozdulnak ki belőle. Nem keresik a határaik. Meg van a maguk kis biztonságos világukban (hátra néz) és ennyi. Nem feszegetik a határaik, nem kockáztatnak, nem keresik az ismeretlent. Míg vannak a kalandvágyók (pl én), akik nem bírnak megülni egy ilyen állóvízben. Keresik az ismeretlent és ezzel nagy kockázatot vállalnak. Kilépnek az ismeretlenbe és olyan dolgokkal találkoznak, amikkel még soha és ettől lesznek ők többek. Eleinte nagyon nehéz az ismeretlennel küzdeni. Igaz minden alkalom más, de az ember mindig egyre találékonyabb és erősebb lesz. Az első pofon a legnagyobb, aztán a többit lassan megszokod. Nem kerülhetjük el azt, hogy a kalandvágyunkkal sokszor a padlóra essünk, de később egyre könnyebb felállni. Könnyebben feltalálja magát az ember. Párhuzamot teremt a múlt és a jelen között, és ha mégis elköveti még egyszer ugyanazt a hibát, akkor legközelebb talán nem. Vagy ha mégis, akkor is bölcsebb lesz újabb dolgokkal, vagy hamarabb észreveszi a problémákat, mikor még tudja kezelni és a végén eléri azt, hogy képest a régi ismeretlent kezelni.

Mit kapunk a kalandvággyal együtt járó kockázat fejében? Rengeteg mindent. Erőt, tapasztalatot, érzéseket, újdonságokat, találékonyságot, talpraesettséget, élményeket és még naphosszat sorolhatnám, de minden egyes mélyebb, kalandvágyós pillanatban azt mondom, hogy megéri. Megéri kibújni az embernek a saját kuckójából és napról napra új dolgokat felfedezni, több terhet viselni a vállán és azokat kezelni próbálni nap, mint nap, mert ettől lesz ízes és szagos az egész élet. Gerlóczy Márton A szabadok testvérisége című könyvében a fiatalok a kalandot, a színes, szagos életet a tengeren, a kalózéletben keresik, ezért hagyják el a mi kis városunk. Én valami sokkal egyszerűbben és elérhetőbben, de talán még veszélyesebb dologban találtam meg a kalandot. Az emberi kapcsolataimban. Ápolni a régieket, keresni az újakat és megismerni, kiismerni az embereket. Az újak világába beleízlelni, a régiek lelkére mélyen lenézni. Ez a kaland pedig nem is olyan régen kezdődött, és egy nagyon kézenfekvő embernél. Magamnál, de sokszor rájövök, hogy olykor még mi sem ismerjük egymást annyira, mint kellene. A kettőnk megismerkedése pedig nem máshol kezdődött, mint itt. Itt, ahol a világ elé tárom gondolataim, amikből sokan semmit sem tudnak kiolvasni, mert csak beszélek a levegőbe konkrétumok nélkül, de van az a marék ember, aki képes a sorok között olvasni, mert ismer (valamennyire) és valószínűleg sejtik, hogy ki vagyok. Kevesen vannak és ezért kellene megbecsülnöm őket, nem pedig tizedelni.