Clown's life

Kinézek az ablakon a 6-ról és ahelyett, hogy azt látnám, hogy korom sötétség van oda kinn, egy, az utcalámpák fényével megvilágított, sötét lila égboltot látok. De ez miért olyan fontos?! Mert legszívesebben beburkolóznék a sötétbe a gondolataimmal, de ilyen égi viszonyok mellett hogyan?!

Most azon kellene morfondíroznom, hogy vajon melyek azok a fontos témakörök, amiket még át kellene néznem a holnap reggeli vizsgára, de ehelyett azon gondolkozom, hogy nekem mik az igazán fontos dolgok az életemben. Képtelen vagyok válaszolni a saját magamnak feltett kérdésemre, de érzem, hogy az a sok karú mérleg valahogy nagyon nincsen egyensúlyban. Vajon azok a dolgok lennének a fontosak, amik a legtöbbet foglalkoztatnak a hétköznapjaimban vagy csak egy rossz irányba sodort periódusomban vagyok, ahonnan egy másik mederbe kellene mennem? Az az ember vagyok, aki mindent szeretne egyszerre és sokszor úgy is gondolja, hogy ez lehetséges is, de talán most jutottam el arra a pillanatra, amikor el kell fogadnom, hogy egy nap 24 óra és soha sem lesz több. Az én testem meg csak akkor tudja a napokat kihasználni, hogy ha átaludja szépen a maga 7-8 óráját, amit neki kellene.

Sok minden van az életemben, ami tényleg fontos nekem, de képtelen lennék egy prioritási sorrendet meghatározni (nem vagyok én szorosan csatolt multiporcesszoros rendszer párhuzamos rendszersínnel, amiben prioritás eldöntő parancsolgat *mintha annyira tudnám, az anyagot, NOT*). Ezt a félévet egy pár szempontból elúszottnak érzem. Többször kellene megállnom magamban, egy kávé mellett és csak néznem ki a fejemből, hogy honnan jöttem, hol vagyok és hova tartok. Vagy csak szimplán többet kellene blogolnom.

Véletlen megláttam, hogy éjfélkor fog menni a Saw II, én meg 18.00-kor ébredtem ma másodjára, így úgy gondoltam, hogy majd jól megnézem és aztán alszom. Tévedtem. Az első félóra után még nem történt semmi annyira szörnyűséges, de egyedül, sötétben, éjjel, úgy hogy a házban mindenki alszik, nem volt jó ötlet. Csak a mosdóba menet is vészes volt. Azon még gondolkodok, hogy kimerjek e menni a konyhába egy üveg vízért. Szóval ahogy visszajöttem a WCnél tett túrámról, azzal a lendülettel lőttem le a TV-t. Talán majd egyszer, világosban, többed magammal, nappal vagy úgy sem. 

Ui.: és még a 2011-es MSN telepítő is magától bekapcsolta a webcamom, amitől megijedtem. Lehet le kellene feküdni, mielőtt valami tényleg nagyon megijeszt.

F: ...Már várom azt a pillanatot, mikor be fog dőlni a kártyavár.
D: Nem fog. Meg fogj a úszni az egészet, de ne is foglalkozz vele, mert te több leszel!!!!

Barátkozás. Mindannyian műveljük, hogy ne legyünk egyedül, hogy körül vegyük magunkat olyan emberekkel, akiket szeretünk, kedvelünk, megbízunk, elfogadunk. Ám ennek a folyamatnak is vannak gyenge pontjai. Itt van például a csalódás.

Senkitől sem várhatjuk el azt, hogy megfeleljenek a mi elvárásainknak, de úgy érzem, hogy vannak olyan dolgok, amik talán elengedhetetlenek számomra, hogy a másikra barátként tekintsek. Lehet sok ilyen dolog van, ami szerintem egy embernek alapvető tulajdonságának kell, hogy legyen, de talán a tisztesség ezek közül a legfontosabb.

Nem vallom magam egy szent embernek, de vannak azok a határok, amiket magam sem lépek át. Persze könnyebb lenne az élet, hogy ha mindig csak a kiskapukat keresném és úgy vetném magam keresztül az élet nehézségein, de vannak azok a dolgok, amikre azt mondom, hogy NEM. Szerintem nem azért jöttünk a földre, hogy csak lébecoljunk és élvezzük az élet adta lehetőségeket, nem. Azért vagyunk itt, hogy csináljunk is valamit, hogy jobbak legyünk mi is és a világunk is, de ezt a folyamatos kiskapuk keresésével nem lehet elérni. Amikor pedig azt látom, hogy más ezt teszi és tojik az egészre, hogy erről ki, mit gondol, akkor az fáj. Ha még távolinak érezném az illetőt, akkor lehet nem fájna annyira, de így ez még rosszabb.

Az egészben pedig az a legelszomorítóbb, hogy nem ő az egyetlen. Ebben az országban emberek ezrei gondolkodnak hasonlóképpen, mert anno ők nem látták kiskorukban sehol sem, hogy ez mi. Milyen élmény az valamiért küzdeni és azt végül megszerezni. Képtelenek fel fogni azt, hogy ez egy mekkora élmény. Meg az sem jut el a csepp agyukig, hogy mondjuk másokon élősködnek. Lehet közvetve nem látszik, de kihasználnak embereket. Tisztességtelen munkával szereznek meg olyan dolgokat, amiket ők nem is érdemelnének meg, ami másnak jobban kijárna, mert lehet ő kevesebb, de azt legalább önerőből tette meg. Ha pedig a tisztességes embert nem díjazzák, akkor egy idő után összedől. Érzi, hogy ha más tisztességtelenül többre képes, mint ő, akkor minek szenvedjen??!! Nem is fog, egy idő után ő is felad az erőlködéssel és tisztességtelenné válik, aki persze újabb tisztességtelen embereket termel és a végén senki sem fog semmit sem csinálni. Nagyon biztatóan hangzik. Köszönjük nektek emberek!

Végére hozzátenném, hogy magam is hibás lehetek ezért egy picit. Van körömben egy ilyen személy, akiért egy kicsit felelősséggel is tartozom. Miért?! Szeretem és kedvelem őt, de ezekben a pillanatokban elbizonytalanodom. Nagyon fájó, hogy képtelen vagyok elmagyarázni neki, hogy az élet nem így működik. Miért nem próbálom meg? Mert tudom, hogy süket fülekre találnék, amíg ez a tüske bennem van addig meg nem tudok úgy nézni rá, mint régen. Lehet most jött el az égveled?

- Te tudtad, hogy jövőre lesz az 5 éves érettségi találkozónk?!
- Tényleg?! Na neee...

Anno teljesen más volt. Sokan voltunk és általában az emberek 70%át nem ismertem. Tömeg volt, a kedvenc számunk és mulatozás. Mi meg mindig a kezünkbe ragadtunk egy üveg vörös pezsgőt, kivonultunk a hidegbe és meg vitattok, hogy A pasik idióták. Tegnap megint eljött egy hasonló este, de ez már nem olyan volt, mint régen. Nem volt tömeg, nem volt a számunk és szinte mindenkit ismertem. A mínuszokban való vörös pezsgőzés helyett pedig benn üldögéltünk A pasikkal. Nehogy már felnőttünk, vagy mi??!!