Lehet csak én vagyok annyira defektes, hogy van az életemben egy szűk emberi kör, akiket elkerülnék ha lehet, de sokszor nem sikerül? Amikor ők elindulnak jobbra, akkor én balra, de ettől függetlenül egy idő után mégis visszaintenek nekem a járda széléről, és akkor képtelen vagyok úgy tovább menni, hogy legalább egy fejbiccentést oda ne dobjak. Aztán kezdeném elölről az egész jobbra-balra menetelt, de egy bizonyos időintervallum után akkor is kell tennem egy biccentést, így vagy úgy. Végtelen ciklusba kerültem. Azt hiszem, hogy ebből akkor sem másznék ki, ha tíz évet töltenék el a valahol a tengerentúlon. Mondjuk ilyen hosszú időre nem is mennék el, mert túl drága lenne a repjegy ahhoz, hogy haza ugorjak egy jó gulyáslevesre.
Bár lehet, hogy azért jönnek a fejbiccentések, mert hiányoznak nekem, de a végén mindig rájövök, hogy NEM.
Ennek örömére jöjjön a hetem kedvence. Yonderboitól a legjobb. Ebből leginkább nem a vers, hanem a hangszerek tetszenek. Megnyugtat a vonósok hangja. Még a végén hangversenyekre fogok járni a Müpa karzatára ha rám jön a 'világellenemvan' érzés.
