Egy csodás 'edzés' után vágtattam haza felé a 'világösszeesküdöttellenem' fejemmel, a drága villamoson. Próbáltam minél jobban elzárkózni az emberiség elöl, hogy ne kössem más orrára a nyűgöm, ezért mélyen elbújtam a kapucnim alá. Célom előtt pár megállóval felpillantva egy boldog rasztás legény néztem a szemem közé, akkor konstatáltam, hogy jó, hogy legalább vannak boldog emberek, és visszamerültem a kapucnim mélyére

Az én megállóm, már csak pár méter és távol leszek a világtól. Csak egy zebrát kellett leküzdenem. Várakozás közben hátrapillantottam. Ott állt mögöttem, és motyogott valamit. Néztem kikerekedett szemekkel, mert egy részt nem értettem, hogy mit makog, másrészt meg próbáltam beazonosítani, de nem jött össze. Aztán nagy nehezen csak megismételte azt a szót, amit nekem szánt. Fapapucs. Akkor újra pörögtek az agytekervényeim, hogy most vagy nyárról kellene ismernem, vagy még a gimiből, amikor Holland témájú dekorációt kellett eszkábálni az osztálytermünkbe. Nem, biztos, hogy ismeretlen volt. Néztem még rá, hogy mit szeretne. Ő meg csak nézett, és mosolygott. Aztán zöld lett a lámpa, és az éjszakai hóesésben megtettem utam utolsó pár méterét.

Nem tudom, hogy ezt miért meséltem el. Egyszerűen csak úgy.