Negyed 12 múlt el 6 perccel...
Hangzik a rádióból és elszörnyedek. Hogy aludhattam ennyit?! Ha 11-kor nem csörög a telefon, akkor lehet, hogy most is alszom. Azt hiszem most pótoltam egy csöppet, ami az 5-6 órás alvásokból kimaradt. De menjünk csak vissza az időben...
Koncert előtti este Á mesél nekem az élményeiről. Ez az Ákos már nem olyan igazi. A Test, a Beavatás, az Indiántánc, meg még esetleg az Ikon, azok voltak az igaziak. Amikor volt egy koncert Pesten, és annyi. Meg ez a mostani Depeche Mode se a régi. Erre az volt a reakcióm, hogy nekem sajnos ez jutott. Azt nem tudtam eldönteni, hogy jobban jártam e azzal, hogy most fiatal vagyok, vagy az lett volna a nyerőbb, hogy most öregebb lennék. Kár is ezen rágódni.
Aztán csak eljött az este. Nem volt akkora izgalom, mint 3 éve. Kicsit hátrébb szorultam, mint anno. Lehet ezért sem volt annyira jó a közönség. Bekerült elém egy 180 magas, deltás vállú, hosszú hajú fiatal srác, akit hátulról simán elnéztem Yonderboi-nak, csak ez még talán nálam is fiatalabb volt. Mondjuk most nem féltem nagyon, hogy őrölt Mode rajongók fognak hátulról betámadni, ahogy kezdődik a buli. Lehet mert a mi kordonunk vagy 50 méterre volt a színpadtól, és az őrült fanok képesek 18-at kiadni a kiemelt állójegyért, de lehet csak ők is megöregedtek.
Olyan fél7 magasságában jött valami külföldi előzenekar, de nem nagyon tudtuk megfejteni, hogy kik ők, mert amikor mondták a nevüket, akkor volt a zenében egy nagy robaj és még a hangjuk is el volt torzítva, szóval reménytelen volt, de egy biztos, hogy ennél a csend is jobb volt. Hihetetlen gagyi gép zene, ilyet még én is csinálok, hogy ha akarok. Amúgy meg tisztára, mint valami aerobik. Az egyik ráadásul macska gatyában is volt kicsit sem nézett ki zavart identitásúnak, ááá nem.
Utánuk jött Zagar. Nem volt rossz. Bár én azt hittem, hogy jobban szeretem őket, de rá kellett jönnöm, hogy nekem több gitár és több ének kell. Szóval a Wings of Love volt a csúcs. Ott már a közönség is meg-meg mozdult és nagyobbacska tapssal búcsúztatta őket. Már csak félórát kellett kibírnunk, de ekkor a derekam már teljesen meghalt, de valaki valamelyik testrészével elkezdte betámasztani. Inkább nem akartam tudni, hogy ki az és mijét nyomja hozzám. Koncert feeling.
Aztán 9-kor jött a bumm. Gahan bácsi ismét eljött a jellegzetes mozgásával. Közben azon gondolkoztam, hogy ha nem énekes lett volna belőle, akkor simán lehetett volna világbajnok rúd táncos. Kicsit meglovagolta a mikrofont, ahogy szokta. Martin ismét csodásan kicsípte magát. Nem tudom, hogy a ruhákat maga válogatja, vagy valaki ajánlja neki, de mindig feltűnést kelt az én szememben. Andy pedig visszavonultan a szinti mögött tanyázott.
A buli első felében azt a varázst kerestem, mint anno. Lehet régen jobban ráizgultam a dologra, de akkor sem volt ugyanaz. A közönség valahogy visszafogottabb, a dalok nem szólnak úgy, a látvány is 'minimál'. Volt 2 kivetítő oldalt, egy óriási mögöttük és egy gömb kivetítő középen. Meg a fények. Azon voltak kivetítsek, de... volt ez jobb is.
Aztán természetesen meg jött az eső is. A Peace-nél elkezdett szakadni, valahogy akkor jött meg a kedvem. Lehet, mert utána csak régi jó kis slágereket játszottak. Question of time, Enjoy the silenc, Walking in my shoes, Question of Lust, Master and Servent (ez volt a legjobb!!!!), Waiting for the night. A Waiting for the night volt a legszebb, még az eső kopogását is lehetett hallani, olyan csend volt. Közönség Martin-nal énekelt, laza gitár és egy kis zongora. Persze volt 1-2 zseni, aki beleordibált a csendbe, de amúgy gyönyörű volt. Szóval díjaztam, mikor Yonderboi és a haverja ez alatta szám alatt elkezdett ordibálni, hogy "Add ide a söröm!".
Szóval a második rész már helyre rakott. Az új dalok nem nagyon jöttek be. A Wonrg még jó volt, de a többi... nem olyan, mint a régiek. Persze kijár értük több ezer ember, meg megtudnak tölteni Budapesten egy éveben kétszer is egy nagy koncert termet, de valahogy mindenki tudja, hogy ez nem olyan, mint régen. Lehet mert megöregedtek és alább hagyott a szikra? Nem tudom, csak amit hallok, látok.
Aztán a koncert végeztével sikerült 20 perc alatt elhagyni a Népstadion szétáztatott rekortánját. Az eső még mindig szakadt, teljesen szét voltam ázva, de valahogy nem érdekelt. Pörögtem, és az sem érdekelt volna, hogy ha másfél órát kellett volna utaznom, hogy élvezhessem az otthon melegét. Szerencsére ez másképp alakult és elég hamar levethettem vizes cuccaim és itthon egy kupac fizika és infó könyv fogadott az asztalomon (szép lesz az idei nyár), meg az általam kontár módon alkotott Oroszkrémtorta (ez egy másik bejegyzés...). Szóval éjfélkor besütizve azon agyaltam, hogy talán ez volt az utolsó, hogy láttam őket. Ők vagy én változtam? Majd meglátjuk...
