ülök a csönd hideg kövén
a sötétség méri a perceket
nem csodálkozom ítéletén
hogy boldognak lennem nem lehetÁkos - Az éj felén túl (részlet)
Csend van, nagy csend. A légy zümmögését se lehet hallani. A sötétség elfedi a valóságot. Kihalt minden. A szoba üres. Csak egy valaki lapul a legmélyén, kinek álma kővé dermedt. Gondolatai hullámzó tengerként csapongnak. Egyik a mennybe repíti, a másik a pokolba, a harmadik meg meghagyja hétköznapi, átlagos, felejthető, szürke lénynek. Ki álmait vesztve próbálja túlélni az élet nevű játékot. Sok mindent látott már. Járt a pokolban és a mennyben is, de útja közben rájött, hogy hétköznapi embernek lenni a legrosszabb. A tömeg részévé válni, semmivel se kitűnni. Maradni egyszerű kispolgárnak. Kire ha kívülről ránézel még boldognak is nevezhetnéd, de nem az. Az álmai nem szabadok. Küzdött ő már értük. Volt, hogy karnyújtásnyi távolságba is kerültek. Aztán jött egy bucka, ő meg azt mondta, hogy elfáradt. Gondolta megpihen, de ezzel a tettével újabb mélységekbe taszította magát. Másszuk meg újra a hegyet? Gondolkodott ezen. Most is ezen gondolkodik. Vállalja fel a pokol veszélyeit, hogy táplálja a reményt? Nem tudja. Csak ül a szoba legtávolabbi sarkában. Csendben. Magányban. Gondolatai sötét fogságában. Várja az útbaigazító jelet.
Mennyire vicces az, hogy ezt a verset Ákos majdnem napra pontosan 9 éve írta?
