Egy hétfő napon (aminek már majdnem 2 hete) meg akartunk nézni egy magyar síterepet, de a tavaszias időjárás eltántorított minket. Síelés átalakult bringázássá.
Úti célunk Szentendre volt. Van nekem 1-2 csodás bringás térképem, amiről úgy gondoltam, hogy nagy segítség lesz nekünk a navigációban. Nem is tévedtünk el, de e nélkül is elég izgi volt a túra. Abból kiindulva, hogy Magyarországon vagyunk, szerintem senkit sem lep meg, hogy ezeknek az utaknak a minősége 1-2 kifogást von maga után. A belvárosi szakasz nem volt ismeretlen, viszont váratlanul ért, hogy a Roosevelt tér magasságában elég erősen meg volt bontva. Annyira, hogy le is irányítottak minket. Ez a vakondtúrás meg a Bem rakparton át, egészen a Batthyányi térig eltartott. Nagyon jó volt. Aztán Óbudán belefutottunk egy kis macskakőbe, meg ha nem vagyok arra felé ismerős, akkor lehet, hogy elkavarodunk, mert nem volt túlzottan jelezve, hogy merre. Továbbiakban elég sokáig jó minőségű aszfalton haladtunk, de mikor már közeledtünk a végső célunkhoz, akkor elgondolkodtunk azon, hogy mi jó helyen járunk?! Mint a mocsárban. Elég nehézkesen tudtuk átküzdeni magunkat a sár tengeren, ami az én virsligumijaimmal még nehezebb volt. Végül csak elértük Szentendrét.
Nem tudom, hogy mikor jártam ott utoljára. Rendben, tavaly nyár elején tiszteletem tettem arra felé, de a külvárosi részein. Minket pedig a belváros érdekelt. Duna part, hangulatos éttermek, kávézók, macskakő, ápolt környezet, szűk utcácskák. Varázslatos. Bár sokat nem időztünk, mert egy csöppet szétfagytunk. Egy tavaszi/nyári délutánt ott eltölteni teljesen más lenne. Lassan végig sétálni a kopott macskaköves utcákon, elidőzni a Duna parton, egy kávé mellett elücsörögni és egy finom étel ízlelgetve egy kellemeset beszélgetni. Majd máskor...
Visszafelé szerettünk volna HÉV-vel menni, de mikor kiderült, hogy R-nek kb egy ezresébe fájt volna, akkor erőt vettünk magunkon és neki vágtunk a hazaútnak. Visszafelé már kihagytuk a sártengert, és inkább a 11es út mellett elhaladó bringaúton közlekedtünk. Békásmegyeren kicsit belekeveredtünk a keretes házak tömegébe, de végül kitaláltunk.
A nap megkoronázása pedig egy kis óbudai kitérő volt. Gyermekévek felelevenítése. Több, mint 10 éve nem jártam arra. Nagyon izgalmas egy találkozás volt. Visszakanyarodhattam arra a helyre, ahol először estem-keltem a biciklivel, ahol első focis élményeim történtek, ahol az első barátságok köttettek, ahol megismerkedhettem a fára mászás örömével, ahol hó párbajokat vívtunk a helyi gyerekekkel. Megnéztem a régi helyeket. Iskolámat, bölcsimet, óvodámat, parkomat, régi lakhelyem. Életem első emlékei ide kötődnek. Nagyon érdekes érzés töltött el. Jó volt, de ilyennel még soha se találkoztam. Bár azt a gödröt már nem találtam meg a suli udvarán, amit anno azért ástunk, hogy valamelyik tanárt tőrbe csaljuk. Mint valami filmben. Gondolhatjátok, hogy mi lett a vége. Vicces erre visszagondolni.
Meg akartam nézni a google map-ban, hogy pontosan mennyit mentünk, de hát a bringautakat nem mutatja. Nagy hiba, de mondjuk az még nagyobb, hogy Csepel mellett a Kis-Dunát nem mutatja. Meg, hogy utcának jelöl egy olyan helyet, ahol csak komp van. Van mit rajta csiszolni.
Mivel ilyen nagy bringázáshoz nem vagyok szokva (kb 55 kilométerre tehető a megtett táv), ezért arra számítottam, hogy másnap az izomláztól fogok szenvedni, de nem! Szóval már tervezzük a következő kiruccanást
