Tisztelem a nálam bölcsebb, többet látott embereket. Nagyon szeretem őket hallgatni, ahogy az élet különböző dolgairól mesélnek, elmélkednek, esetleg (jobb esetben) velem megvitatják. A héten több ízben is élvezhettem. Ezek a számomra igazi fejtágítások, amikből tényleg lehet tanulni. Nem az, mikor valami állítólag okos ember kiáll a pódiumra, és elkezd élvezhetetlenül, követhetetlenül beszélni a száraz tananyagról. Azt az ember egyből megérzi, hogy ha az aki adni akar, az szívesen teszi vagy herótja van az egészből.
Sokszor viszont törpének érzem magam mellettük. Nem érzem, hogy megérdemlem azt a kitüntetett szerepet, hogy leállnak velem beszélgetni. Ők jóval nagyobbak, mint én. Persze, ha ők nincsenek, akkor én hogy legyek majd egyszer olyan nagy, mint ők? Van amit nem lehet a könyvekből megtanulni. Mikor egy ilyen szituációba kerülök, akkor mindig próbálok méltó lenni hozzá, mutatni az érdeklődésem, de sokszor csak hallgatom őket. Ez így nem kommunikáció, de valahogy nem tudok semmi olyat hozzáadni a beszélgetéshez, ami nekik új lenne, vagy ami tovább vinné a dolgokat. Apró hal vagyok a vízben.
Ma viszont én is tudtam adni valakinek valamit. Különleges szituáció alakult ki, és én csak kifejtettem a véleményem. Véleményem meghallgatásra talált. Sőt! Valami pluszt adott, ami már tettekben mérhető. Jól esett.
