Clown's life

Szerdán szeretném az utolsó PSZFes tárgyam is magam mögött hagyni, de ha nem változtatok a munkamorálomon, akkor tuti lesz vele még egy köröm. Switch off. Megyek és lezúzom a konszenszt. Szeretnék számlaszámokkal és esettanulmányokkal álmodni. Aztán egy évig a sarokba dobni a számvitelt.
Bár lehet nem kellene teljesen, mert lebutulok ÁVig.

Múlthét csütörtök délután, szorgalmi időszak utolsó hetében (amikor mindenki pótzhkat írat, és még tuti becsúszik egy nagy) leültem egy kávé mellé és csak néztem ki a fejemből. Az a gondolat keringett a fejemben, hogy bármihez is kezdtem a héten, az nem sikerült. Nem volt érdemes neki kezdeni a hétnek, nem volt érdemes föladni a fizikát minden másért. Ültem és azon agyaltam, hogy hogyan tovább. Persze terveket gyártani nagyon szép, és könnyű művelet, de megcsinálni már más tészta. Nem agyalhattam sokáig, mert másnap várt egy újabb megmérettetés, de ott, akkor eldöntöttem, hogy adok a dolgoknak még egy kört, hisz hülye lennék nem kihasználni a lehetőségeim.

Itt vagyok egy héttel később, és azt kell mondanom, hogy az első körös bukásaim után a második körben szinte mindent úgy teljesítettem, ahogy kellett azt. Jó anyám persze azt kérdezgeti (nagy meglepődés után, hogy a hülye lánya 5-ös lett progból és 4-es szoftlabból), hogy miért nem ment ez elsőre?! Lassan érő típus vagyok :)

Lehet csak én vagyok annyira defektes, hogy van az életemben egy szűk emberi kör, akiket elkerülnék ha lehet, de sokszor nem sikerül? Amikor ők elindulnak jobbra, akkor én balra, de ettől függetlenül egy idő után mégis visszaintenek nekem a járda széléről, és akkor képtelen vagyok úgy tovább menni, hogy legalább egy fejbiccentést oda ne dobjak. Aztán kezdeném elölről az egész jobbra-balra menetelt, de egy bizonyos időintervallum után akkor is kell tennem egy biccentést, így vagy úgy. Végtelen ciklusba kerültem. Azt hiszem, hogy ebből akkor sem másznék ki, ha tíz évet töltenék el a valahol a tengerentúlon. Mondjuk ilyen hosszú időre nem is mennék el, mert túl drága lenne a repjegy ahhoz, hogy haza ugorjak egy jó gulyáslevesre.
Bár lehet, hogy azért jönnek a fejbiccentések, mert hiányoznak nekem, de a végén mindig rájövök, hogy NEM.

Ennek örömére jöjjön a hetem kedvence. Yonderboitól a legjobb. Ebből leginkább nem a vers, hanem a hangszerek tetszenek. Megnyugtat a vonósok hangja. Még a végén hangversenyekre fogok járni a Müpa karzatára ha rám jön a 'világellenemvan' érzés.

Kicsit be progozódtam. Már több, mint egy hete azért küzdök, hogy, ami prog az meg legyen. Hol tartok? Sehol, de még nem adtam fel.

Mi van még? Egy elcseszett hét. Sok szék között a pad alá. Semmi sem sikerült. Ki kellett volna pécéznem 1-2 zht és arra gyúrni, mint a hülye, aztán pótlásin a többit. Ratyi egy félév. Miért? Sok indokot mondhatnék, de a fő indok én magam vagyok. Miért? Hát ki más felelne a saját tetteiért, ha nem az ember önmaga?! Világos. Ráadásul abban is elbizonytalanodtam, amit akarok. Kicsit belefáradtam. Mit akarok? Nyugalmat.

Csak magányt, esetleg csendet, kérek a fejben rendet,
raknék, mert erdő van idebent, erdő, erdő van idebent.

Hiperkarma

ps.: most hogy működik a cserélő függvényem, így valahogy nagyobb lett a lelkesedésem. Magamtól is tudok én ha akarok :)

Nem voltam én az a kávézgatós fajta. Aztán jött az első vizsgaidőszak, meg az instant kávék. Aztán jöttek az 'Üljünk be, igyunk valamit és dumálgassunk' programok, ahol annyira megtetszett a kávézók, teázók légköre, hogy volt hogy csak egyedül is beültem valahova tanulni, lazulni egy kávé mellé. Tegnap meg...

Tegnapi prog tanulás közbe beiktattam egy hosszabb ebédszünetet, amit R-rel töltöttem. Először elmentünk a VCSbe, faltunk valamit (én csak egy lightosat, mert korán volt és nem voltam túlzottan éhes) aztán már nem maradt sok időnk, de mind a ketten halottak voltunk, ezért be akartunk iktatni egy cappuccinot. Volt a VCSben is egy kávázó szerű hely, de inkább átmentünk az Alleba. Ott nem nagyon keresgéltünk, bementünk a Costába, azt leültünk.

Igazából nem akartam nagyobb összeget otthagyni, pedig sikerült, de megérte! Kértem egy Mocchaccino-t. Nem az volt életem első (se nem második) Mochaccino-ja, de az olyan volt... ISTENI. Még órákkal később is emlegettem, hogy milyen finom volt. Nagyon finom étcsokival készült, még az aljáról kanállal fel lehetett szedni az olvadt csokoládét. Ráadásul akkora adagot kaptam, hogy azzal két órán keresztül el lettem volna, pedig csak normál méretűt kértem. Az a kávé pedig olyan hatásos volt, hogy a déli passzivitásom két korty után eltűnt és megeredt a nyelvem. Sajnos nem tudunk sokat időzni, mentünk a dolgunkra, de bízom benne, hogy legközelebb teljes mértékben sikerül majd kiélvezni az ottani kínálatot, mert 100%-osan megérte :) A kávé meg annyira felpörgetett, hogy fél3kor sikerült elaludni. Pedig már 1-kor az ágyat nyomtam.