Clown's life

Mindenki mondjon magáról egy jó és egy rossz tulajdonságot.

Mindannyian elmondtuk, hogy ki, mint, hogyan, meg miért. A konklúzió pedig az lett, hogy az emberek többsége a negatív oldallal közelítette meg magát (köztük én is), ergo rosszul állunk magunkhoz.

Tegnap ismét felmerült egy hasonló kérdés, mondjak magamról 2 jó dolgot. Először elég hirtelenül jött ez a kérdés, aztán elkezdtem gondolkodni, de csak badarságok jutottak eszembe. Talán mert nem állok tisztában a saját képességeimmel? Nem hiszem, hogy ez lett volna a fő oka. Inkább a tipikus magyar mentalitástól való félelem. Amikor valaki dicsekszik, akkor mások egyből elkezdenek rá fújni. Biztos, hogy máshol ez teljesen másképp van, de valahogy belém ivódott, hogy a túlzott dicsekvés az nem biztos, hogy jó irányba vezet. Bár lehet, hogy ezek a helyzetek pont azok lettek volna, ahol elengedhettem volna magam és ami a szívemen, az a számon alapon jöhetett volna bármi. Aztán jól megtárgyaltuk volna, hogy ez éppen jó e vagy rossz. Mindennek meg van a maga ideje, a dicsekvésnek és a visszafogottságnak is.

Ülök a gép előtt, majdnem 12 óra alvással a hátam mögött, de még mindig hulla fáradtan. A dolgok meg csak pörögnek a fejemben. Épphogy elkezdődött, de már vége is. Hogyan lehet ilyet? Alig volt 2 hónap, de sokkal többet kaptam, mint mondjuk mástól 1-2 év alatt. Sokszor púpnak éreztem, nem volt kedvem hozzá, de így, visszanézve azt mondom, hogy nagyon megérte. Képződjetek ti is!

Annyi minden sűrűsödött bele ebbe a 2 hónapba, hogy képtelen vagyok összefoglalni. Harmadjára ülök le, hogy ezt leírjam, de nem megy. Most elkezdeném, de biztos vagyok benne, hogy kimaradna valami. Inkább csak elmesélem, hogy hogyan változtatták meg egy napom.

Vasárnap reggel pár óra alvás után hirtelen kipattantak a szemeim. Nem tudom, hogy mire ébredtem, de nagyon hirtelen. Az aznapi első gondolat pedig nagyon lesújtott. Valahogy sokkal hátrébb éreztem magam, mint ahol szerettem volna tartani abban a pillanatban. Teljesen le voltam törve, nem volt kedvem semmihez sem, de muszáj volt. Képzés záró tábor utolsó napjára ébredtünk.

Gyors pakolás, lightos mosakodás és rohanás, mert késésben vagyunk. Mindannyian teljesen ki voltunk merülve, de a csapat kedve töretlen volt. A reggelihez vezető úton továbbra is énekeltünk, mint ahogy mindig. Ökörködés, móka, egyre jobban kezdett vissza jönni az élet kedvem. Reggeli után gárdás beszélgetés, aztán irány a busszal haza felé. Az órás busz úton újra előjöttek a tegnap éjjel képei, köztük volt B és L félórás kiselőadása az ablakuk haláláról, amikor már fájt a hasam. Kiértünk pályaudvarra, ahol egy órát várakoztunk. Újabb ökörségek hada szállt jobbról és balról. Ekkor már teljesen elfeledkeztem a reggeli gondjaimról. Vonatra szálltunk, ahol kiderítettük, hogy mi az az irrigálás és a türelmi idő. Megérkeztünk Kelenföldre, ahol még egy utolsót játszottunk, sajnos már K nélkül. Ott még a csapat egy része megnézte a közeli Restit, de engem már a végelgyengülés kerülgetett, szóval inkább koli irányába vettem az utat.

Pakolás, fürdés, kajálás és go home, meg szavazni. Hazafelé menet pont sikerült lekésnem a HÉVet, ahol volt 20 perc várakozásom. Lementem a Duna parta, ahol elővettem azt a papírt, amire mindenki egy perc alatt írt valamit rólam. Akkor olvastam el először és teljesen meg voltam hatódva. Öröm könnyeim előkerültek.

Igazából nagyon sokat szoktam azon gondolkodni, hogy ki is vagyok valójában, hogy honnan jöttem, meg hova tartok, meg mit kellene másképp... stb. de az amikor más ír rólad az sokkal erősebb visszacsatolás. Amikor látod azt, hogy jó az, amit csinálsz és csak így tovább. Meg ne hagyd abba. Ez még a BSZ 43 pontomnál is boldogabbá tett.
(Pedig az is nagyon fontos volt, mert ha nem megyek át, akkor bukom 4 kreditem. Az első zhmon 13 pontom lett 60-ból, most meg...)

Lehet, hogy nincs minden úgy, ahogy azt én szeretném, de úgy érzem, hogy jó útra léptem rá, és még csak most kezdődik a nagy Kaland. Most pedig teszek rajta még egy lépést.

ui.: most pedig sürgősen el kell mennem valamilyen csajos buliba vagy valamibe, mert még a végén én is bepasisodom ettől a sok baromságtól.

Feküdtünk a fűben, néztük a naplementét, hallgattuk a koncertet, őrültek fel-alá rohangáltak körülöttünk, mi meg beszélgettünk. N éppen azt ecsetelte, hogy azért nem bánta meg a CSTt, mert előtte éjjel azt érezte, hogy hiányzik az életéből az a 'fiatalság, bolondság' érzés. Nem akar még a nagy betűs ÉLETbe kilépni, itt pedig megtalálta azt, amit keresett. Móka egész nap, őrültségek tömkelege. Én meg csak örültem, mert én rángattam bele a buliba. Jó érzéssel töltött el, hogy vidáman, boldogan ért haza. Tegnap még én is úgy éreztem, hogy az egy piszkosul jó nap volt.

Reggel aztán elég korán felkeltem és azt éreztem, hogy ez nem jó. Nem kell ez az érzés. Egy másikat ide, ahol nem csak a mának él az ember, hanem a holnapnak is. Ahol a tettei a jövőjével vannak köszönő viszonyban. Ahol nem csak az a lényeg, hogy túléljem a holnapot, és még jól is érezzem magam. Ahol van némi tét. Lehet felakarok nőni N-nel ellentétben? Aztán tükörbe néztem, és többet akartam. Nem csak a 2 szép kék szemem láttam azon a képen, hanem sokkal többet. Konkrétan mindent, de nem azt amit látni szerettem volna.

Múlthéten Zs, a tanulásról folytatott diskurzusunk alatt megkérdezte, hogy én miért hajtok ennyire, és rengeteg dolgot fel tudtam sorolni. Voltak, amik egy félév múlvára vonatkoztak, de akadtak olyanok is, amik 5-6-7 évvel későbbre. Olyan dolgokat, amiken más talán soha nem is gondolkozott el, de nekem már valahol mélyen ott van a fejemben. Azt hiszem ez egy jó út, csak másra is ki kellene terjeszteni, és tenni dolgom, hogy egyszer eljussak oda.

- Átlagban egy nap mennyit tanulsz egy nap?
- Nem igazán tudom, ez attól függ, hogy hogy érzem, hogy mennyire kell. Meg hogyan érek rá.
...(20 perccel később)
- WÁÁÁÁÁÁ csak nem tudtam belőled kihúzni egy számot. Mondj egy számot 1 és 10 között.
- Jól van, hasra ütésre...5.

Küzdelmek nap, mint nap. Leginkább magammal. Leülni és csinálni. Csinálni, csinálni, csinálni. Aztán csesztetni a mögöttem ülőt, hogy ő is csinálja, mert bajok lesznek. Aztán csináljuk, csináljuk, csináljuk, és a végén csak átvergődünk egy olyan tárgyon, amire nekünk soha az életben nem lesz szükségünk. Tegnap viszont kicsit elegem lett.

Ültem a csodálatra méltó Fourier sorok felett, és igazából nem értettem, hogy minek nekem. Első félévben még éreztem, hogy ez az analízis csak kell majd, annyira nem hülyeség, de most már, mikor a gyakvezéred is alig talál példát arra, hogy ezt mire lehet használni, kezd kicsit elegem lenni a haszontalan dogokból. Már egy alap képzésen túl vergődtem magam. Akkor is éreztem, hogy sok mindenre soha a büdös életben nem lesz szükségem, de akkor még úgy gondoltam, hogy nem árt. Viszont most, hogy a második alapképzésemmel küzdök(, mert miért ne), kezd herótom lenni a haszontalan dolgokból, és az elcseszett időből. Legszívesebben fognám az egész analízist és oda dugnám a tárgyfelelős orra alá, hogy ez minek??!! Vizsgára meg majd magolj definíciókat, tételeket, bizonyításokat... Ez a hegyi beszéd nem azért van, mert nem mennem. Ez egy olyan tárgy, amiből a legjobbnak érzem magam, de miért? Látom, hogy hogyan oldja meg, azt begyakorlom, aztán kezeit csókolom. Ennek így semmi értelme, de most még csak megoldok 1-2 binomiális soros példát, mert annyira unatkozom. *egyfenét*

Olyan labilis. Egyszer, mint egy beton. Meg ingathatatlan, megmozdíthatatlan. A másik pillanatban pedig már lágy, ingoványos talaj. Azt hiszed, hogy tiéd a világ, de egy perccel később rájössz, hogy nem. Jön 1-2 porszem, és feje tetejére áll a világod. Ami az egyik pillanatban elfeledett volt, az a másikban könyörtelen valóság. Nézed, és nem érted, hogy miért fontos ennyire?! Nézel magadba, nézel kifelé, nézel vissza, és csak röpködnek a kérdőjelek. Egyszer, mint egy sólyom szeled a magas eget, és legyőzhetetlennek, megállíthatatlannak érzed magad. Aztán a másik pillanatban már a másik oldalon találod magad, mint egy nyuszi, aki odújába bújva, remegve bízik benne, hogy a sólyom elmegy és élni hagy.

Sokszor emlegettem már, hogy mennyire érdekes ez. Egy pöcc, és megfordul az élet. Nem értem, és talán már soha nem is fogom. Másnak elmesélném, és csak röhögne rajtam, hogy ilyen nincs, de van.
Távol, mégis közel.
Ez mind szép, de mégis könyörtelen. Egy súly, amit sokszor elfeledek, de mégis mindig ott van, és most már ott is lesz. Nem, ezek nem sebek vagy emlékek. Ez valami megnevezhetetlen, és meg foghatatlan, ami itt van a fejemben, a mellkasomban, a szememben, mindenemben és egyszerűen kiűzhetetlen.

A harc alábbhagy bennem.
De nem felejtek semmit,
És kezdeném is újra
...

Ákos