Mikor hazatértem Innsbruck-ból, akkor azt hittem, hogy ennek a szezonnak számomra vége, és nyári álomra helyezhetem a léceim. Nagy örömömre ez nem így történt. Non-stop síelés volt a javából. Utazás - síelés - alvás - síelés - alvás - síelés - utazás. Azt hiszem, hogy amit lehetett kihoztunk a hétvégéből.

Mostani célpont egy fokkal közelebb volt. Präbichl. 'Csak' 400 kilométert kellett utazni, de ennek (és a 4 órás kelésnek) köszönhetően, már 11-kor a havakat szeltük. Aznapi első találkozásom a hóval elég érdekesre sikeredett. Azt hittem, hogy megszívom a hétvégét, mert nem akart úgy csúszni a léc, mint általában, de egy pár kör lesiklás után megszabadultam a pár hét alatt kialakult rozsdától és szépen működött. Úgy ahogy kell neki.

Nem egy nagy sícentrum, de egy hosszú hétvégére tökéletes volt. Nem volt sok pálya, de mindenféle nehézségű volt. Lehetett kijárt és járatlan utakon kalandozni. 4-5 óra alatt oda lehet érni a fővárosból (haza felé sikerült 3,5 óra alatt megtenni az utat). Rengeteg a magyar, ebből kifolyólag szinte minden ki van írva magyarul. Így sikerült kiderítenem, hogy a kedvenc palacsintatésztás levesemnek Fritattensuppe a becsületes német neve. A helyi hütték forralt borai viszont nem a legjobbal. Volt egy kis vas beütésük. Ami lehet, hogy abból következik, hogy régen vasércbánya volt a közelben.

Első nap ismerkedtünk a pályákkal. Kékek, pirosak... feketék le voltak zárva, mert nagyon buckásak voltak, de őszintén megmondva nem is lett volna hozzájuk nagy kedvem. Második nap jött az égi áldás. Az így sem éppen kevés hótömegre jött egy egész napos hóvihar. Még hótornádót is láttunk. Mondjuk a hó esés annyira nem is zavart volna, csak a szél... vele nem bírtam barátságot kötni. A nagy adag hó pedig sok-sok szűzhavat szült. Volt egy szép piros pálya, ami le volt zárva. Életemben először szűz havaztam, de nagyon megtetszett. Eleinte óriásiakat estem, de aztán ráéreztem az ízére. Csak szépen lazán. Ennyi az egész. Aznap végén pedig próbáltunk egy utat találni a szállásunkhoz, hogy ne kelljen a csákányossal felcaplatni, hanem a szűzhavas piros tetejéről csak lesiklani. Első nekifutásunk elég kalandosra sikeredett. Konkrétan egy autóútra kötöttünk ki, ahonnan meg kellett hódítanunk a meredek hegyoldalt. Nem volt egyszerű, de mi ennél egy fokkal könnyebb utat kerestünk. Második nekifutásra már egy pár tapasztaltabb embert követtünk. Akkor már nem volt olyan kalandos a le felé menet, de még így is le kellett jutni valahogy a parkoló oldalában álló 2 méter magas hókupacon.

Harmadik napra kaptunk csodás napsütést. Az idő javulásával egyenesen arányosan nőtt az osztrák síelők száma, de szerencsére elviselhető volt az ember tömeg. Főleg mikor már a hegy másik oldalára is felengedtek minket. Utolsó napunkat egy jó kis szűzhavazással nyitottuk, de ahogy kisütött a nap, úgy megjelentek az osztrák pályaőrök, akik 'kedvesen' elmagyarázták nekünk, hogy ha még egyszer meglátnak minket itt, akkor elveszik a bérletünk. Állítólag lavina veszély volt. Tegnap miért is nem? Mindegy. Aznap kifulladásig síeltünk és a liftek zárásával egy időben hazavágtattunk.

A hétvégén valahogy nem volt nagy kedvem fényképezni. Második nap leginkább azért, mert ahogy levettem a kesztyűm, úgy fagytak szét a csupasz ujjaim. A többi napon mondjuk jobb volt a helyzet, de én inkább síelni akartam, nem pedig fényképeket gyártani. Pedig a hegy túloldaláról csodás volt a kilátás. Majd máskor, szerintem még majd visszatérek. Ha ki akarom próbálni a snowboard-ot, akkor biztos, hogy itt szeretném. Ez egy tökéletes helynek tűnik neki.

Persze amint látható csináltam egy párat, de magamhoz képest is ratyik lettek. Plusz rengeteg dolog kimaradt.