Sokáig úgy hittem, hogy lassan megszűnik a blog funkciója, amióta mindig van, kinek elmondani a fejemet nyomó gondolataim, de ez nincs teljesen így. Ez a pillanat például olyan, amikor nincs kedvem beszélgetni. Úgy érzem, hogy tegnap annyit rágtam a szám és olyan dolgokra jöttem rá abból, ahogy egy órán keresztül csak mondtam, hogy hogyan látom, hogy most nem. Erről nem. Viszont azzal nem tudok megküzdeni, hogy nyomtalanul maradjanak ezek a dolgok, ezért van itt minden. Látszik, hogy most elég sokáig túl jó volt, vagy legalább is azt hittem.
Ebben a pillanatban pedig elő kapnám a kedvenc Ákosos verseskötetem és felcsapnám a kedvenc versemnél, amiben számomra minden benne van, az egész élet, és elolvasnám újra, hogy hogyan kellene élni. De nem teszem, mert nincs velem és ez egy nagyon nagy hiba. Egyetlen vigaszom, a mindent tudó és végtelen net.
Pár hete elkezdtem nézni a Grace klinikát, de a harmadik résznél abba hagytam, mert nem bírtam. Abban a részben szimplán három ember halálának, szenvedéseinek voltam szemtanúja és azokban a pillanatokban azon gondolkoztam, hogy milyen nehéz lehet elveszíteni valakit, aki a részed. Minél nagyobb részt foglal el az életedben annál nagyobb a veszteség. Nem akartam ilyeneket nézegetni. Én, aki... nem, nem is akartam belegondolni. Tudtam, hogy ezt nem fogom tudni elkerülni. Sokszor úgy érzem, hogy sok ember kedves a számomra és féltem, hogy mi van, hogy ha egyszer valaki... aztán jött a nagy felismerés, hogy tulajdonképpen most is a szakadék szélén táncolok, csak vakon.
Jobb esetben az embernek vannak támaszai. Kinek hány, de ha egy sincs, akkor az baj. Nekem volt is, de az egyik oldalamról ez mindig is hiányzott. Aztán megtaláltam azt a támaszt is és jött a hátradőlés. Nagy kényelmemben pedig nem vettem észre, hogy az egyik támasz omladozik és már talán csak egy palló képviseli az egészet. Volt egy dolog, amit mindig is szerettem volna elkerülni, de sikerült a kellős közepében teremnem.
Vannak azok az emberek, akik meg vannak a maguk saját állóvizükben és nem mozdulnak ki belőle. Nem keresik a határaik. Meg van a maguk kis biztonságos világukban (hátra néz) és ennyi. Nem feszegetik a határaik, nem kockáztatnak, nem keresik az ismeretlent. Míg vannak a kalandvágyók (pl én), akik nem bírnak megülni egy ilyen állóvízben. Keresik az ismeretlent és ezzel nagy kockázatot vállalnak. Kilépnek az ismeretlenbe és olyan dolgokkal találkoznak, amikkel még soha és ettől lesznek ők többek. Eleinte nagyon nehéz az ismeretlennel küzdeni. Igaz minden alkalom más, de az ember mindig egyre találékonyabb és erősebb lesz. Az első pofon a legnagyobb, aztán a többit lassan megszokod. Nem kerülhetjük el azt, hogy a kalandvágyunkkal sokszor a padlóra essünk, de később egyre könnyebb felállni. Könnyebben feltalálja magát az ember. Párhuzamot teremt a múlt és a jelen között, és ha mégis elköveti még egyszer ugyanazt a hibát, akkor legközelebb talán nem. Vagy ha mégis, akkor is bölcsebb lesz újabb dolgokkal, vagy hamarabb észreveszi a problémákat, mikor még tudja kezelni és a végén eléri azt, hogy képest a régi ismeretlent kezelni.
Mit kapunk a kalandvággyal együtt járó kockázat fejében? Rengeteg mindent. Erőt, tapasztalatot, érzéseket, újdonságokat, találékonyságot, talpraesettséget, élményeket és még naphosszat sorolhatnám, de minden egyes mélyebb, kalandvágyós pillanatban azt mondom, hogy megéri. Megéri kibújni az embernek a saját kuckójából és napról napra új dolgokat felfedezni, több terhet viselni a vállán és azokat kezelni próbálni nap, mint nap, mert ettől lesz ízes és szagos az egész élet. Gerlóczy Márton A szabadok testvérisége című könyvében a fiatalok a kalandot, a színes, szagos életet a tengeren, a kalózéletben keresik, ezért hagyják el a mi kis városunk. Én valami sokkal egyszerűbben és elérhetőbben, de talán még veszélyesebb dologban találtam meg a kalandot. Az emberi kapcsolataimban. Ápolni a régieket, keresni az újakat és megismerni, kiismerni az embereket. Az újak világába beleízlelni, a régiek lelkére mélyen lenézni. Ez a kaland pedig nem is olyan régen kezdődött, és egy nagyon kézenfekvő embernél. Magamnál, de sokszor rájövök, hogy olykor még mi sem ismerjük egymást annyira, mint kellene. A kettőnk megismerkedése pedig nem máshol kezdődött, mint itt. Itt, ahol a világ elé tárom gondolataim, amikből sokan semmit sem tudnak kiolvasni, mert csak beszélek a levegőbe konkrétumok nélkül, de van az a marék ember, aki képes a sorok között olvasni, mert ismer (valamennyire) és valószínűleg sejtik, hogy ki vagyok. Kevesen vannak és ezért kellene megbecsülnöm őket, nem pedig tizedelni.
