Több száz kilométer a hátam mögött, suhanó osztrák Alpok a szemem előtt és nyűgösség jellemezte azt a pillanatom. Mégis azt éreztem, hogy hihetetlen. Hihetetlen dolog, hogy ember vagyok. Aztán rájöttem, hogy néha nem is.
Mikor kicsi voltam sokszor elgondolkoztam azon, hogy mennyire szerencsés vagyok. Főleg, amikor színházban voltunk. Az számomra maga volt a csoda és belegondoltam, hogy szerencsés dolog embernek lenni. Azokban a pillanatokban valahogy mindig olyan volt, mintha csak egy álom lenne és mindjárt ébredek egy hangya vagy valami másik állat, esteleg növény testében, de nem. Franyek vagyok, ember. Amikor erre gondolok, akkor annyira furcsa és megfoghatatlan érzés tölt el, hogy nem tudnám azt leírni, de ez a mai pillanat más volt, mint a többi. Rájöttem, hogy embernek lenni nem csak móka és kacagás.
Kettős érzés fogott el. Egyrészt ott van a 'színház', ami tényleg csodás. Másrészt meg a 'színházat' is elő kell teremteni. Persze amikor kicsi az ember, akkor sok minden természetesnek tűnik, de később (kicsit felnőttebb fejjel) rájön, hogy NEM. Annyi mindent meg kell tennünk, hogy eljuthassunk 'színházba'... *ahhhh* Már azok a szép emberi pillanatok sem olyanok, mint régen. Nem szabad öregedni.
