Olyan labilis. Egyszer, mint egy beton. Meg ingathatatlan, megmozdíthatatlan. A másik pillanatban pedig már lágy, ingoványos talaj. Azt hiszed, hogy tiéd a világ, de egy perccel később rájössz, hogy nem. Jön 1-2 porszem, és feje tetejére áll a világod. Ami az egyik pillanatban elfeledett volt, az a másikban könyörtelen valóság. Nézed, és nem érted, hogy miért fontos ennyire?! Nézel magadba, nézel kifelé, nézel vissza, és csak röpködnek a kérdőjelek. Egyszer, mint egy sólyom szeled a magas eget, és legyőzhetetlennek, megállíthatatlannak érzed magad. Aztán a másik pillanatban már a másik oldalon találod magad, mint egy nyuszi, aki odújába bújva, remegve bízik benne, hogy a sólyom elmegy és élni hagy.
Sokszor emlegettem már, hogy mennyire érdekes ez. Egy pöcc, és megfordul az élet. Nem értem, és talán már soha nem is fogom. Másnak elmesélném, és csak röhögne rajtam, hogy ilyen nincs, de van.
Távol, mégis közel.
Ez mind szép, de mégis könyörtelen. Egy súly, amit sokszor elfeledek, de mégis mindig ott van, és most már ott is lesz. Nem, ezek nem sebek vagy emlékek. Ez valami megnevezhetetlen, és meg foghatatlan, ami itt van a fejemben, a mellkasomban, a szememben, mindenemben és egyszerűen kiűzhetetlen.
A harc alábbhagy bennem.
De nem felejtek semmit,
És kezdeném is újra
...Ákos
