Vannak dolgok, amik az emberek számára általában teljesen triviálisak. Megszületünk, szüleink felnevelnek, iskolába járunk, barátokat szerzünk, szerelmesek leszünk, szakmát tanulunk, karriert építünk, megházasodunk, gyereket nevelünk, nyugdíjba megyünk... stb. Most ez így van, de régen nem egészen így volt.
Az emberek nem mindig jártak iskolába. Sok embernek nem volt joga azzal foglalkoznia, amivel szeretett volna. Sokan azért nyomorogtak, mert rossz helyre születtek, nem azért, mert nem lettek volna tisztességes, okos, szorgos munkások. Nap hosszat sorolhatnám a példákat, de vajon mi lesz holnap?!
Mi lesz 10, 20, 30 év múlva? Szüleink is egy teljesen más világban éltek. Voltak dolgok, amik nekik nagy dolgok voltak, de mára már teljesen hétköznapivá váltak. Vajon lesz egyszer szép, új világunk? Vagy a vég felé száguldunk fénysebességgel?
Szergej Lukjanyenko az Ugrás az űrbe című regényében fest le 2 jövőképet, és közben arra gondoltam, hogy nem szeretnék a jövőben élni. Most abban a korban élünk, ahol már a technika átjárja a mindennapjainkat, de azért még nem vesztek ki az igazi emberi értékek. Ahol még van értéke a szónak, az érzéseknek. Ahol még képesek vagyunk létezni gépek nélkül. Vagy csak lehet, hogy ehhez szoktam hozzá, ezért nekem ez a legjobb. Nem szeretnék a fénysebességgel utazni. Kapszulákon élni. Ultra könnyű ruhákban járni.
Később vajon tényleg gépiesen nevelnek minden embert? Mindenkinek hasonló lesz az útja? Az érzések vajon újra el lesznek takarva? Vagy ha nem kap mindenki tisztes nevelést, és nem 'halnak ki' a gonoszok, akkor nekünk annyi?(meg egy bambi...)
Igazából még soha se gondoltam bele, hogy vajon mi lesz a távol jövőben, de csöpp koromban soha sem hittem volna, hogy egyszer itt ülök majd egy nyilvános térben, és az ölemben lévő pehelygéppel, kábelek nélkül, ingyen üzenek a jelennek/jövőnek.
