Mi az álmod?
Hangzik felém a kérdés, de válaszra nem méltatom. Pedig szívesen mesélném, még talán el is hinném, hogy érdekli. Csak ez a kérdés bennem újabb kérdéseket szül. Leginkább azért, mert ez annál komolyabb, mint hogy azok között a körülmények között megválaszoljam. Főleg, hogy akkor a kérdéseim továbbra is a levegőben lógnának.
Ahogy sikerült bevégeznem a vizsgáimat (egy még kétes, de több lehetőség nem maradt), úgy végeztem A győztes egyedül marad-dallal. Őszintén megmondva, úgy a közepénél járva volt egy olyan érzésem, hogy ez nem lesz a kedvenc Coelho könyvem. Talán be is jött (a Zahír mindent visz), de a végére sikerült megértenem és a megszeretnem, egy kicsit.
Több szálon fut a cselekmény, de a helyszín közös. A Cannes-i Fesztivál. Csillogás, pompa, glamuor. Feltűnési viszketegség, felszínesség, üresség. Van aki régóta része ennek az őrültségnek, de van aki csak most kóstol bele. Főszereplőnk Igor, az orosz milliárdos, aki a szerelmét akarja visszahódítani, azzal, hogy univerzumokat rombol össze érte. Végig olvasva nem tudtam eldönteni, hogy ez az ember tényleg pszichopata e vagy sem. Többi szereplőnk is a céljaikért hajt.
Mély betekintést nyerhetünk ebbe, az általunk csak az újságokban, TV-ben látott, zárt világba. Mindenre fény derül. Sokáig azt hittem, hogy tulajdonképpen ennek a könyvnek ez a célja. Lerántani a leplet. Azért sem tetszett annyira, mert tudtam, hogy ez a világ amennyire szépnek tűnik, annyira semmilyen is. Aztán a végén kiderült, hogy ebben több van. Az álmok. Az álmok, amik az életünket fogva tartják. Küzdünk értük vagy néha sóhajtozva gondolunk rájuk, hogy ezt sem értük el. Miket nem tudunk feladni értük. Miket meg nem tudunk tenni értük. Még akár ennek a csillogásnak az esélyét is feladjuk. Vagy lemondounk a szép, szeretet teljes életről azért, hogy híresek, gazdagok, befolyásosak legyünk, vagy csak annak látszódjunk.
