Kilibben a villamosból és egyből megcsapja a város szele. Üdvözli Budapest. Egy pillanatra megáll, de egyből megy is tovább. Útja céltalan, de könnyedén rója a pesti utcákat. Szombat éjjel van, nagy a forgatag. Pár percnek sem kell eltelnie, mikor már a nyüzsgő élet sűrűjében találja magát. Ittas fiatalok, hangos német turisták, félelmetes orosz maffiózók, haza igyekvő színház látogatók. Él a város. Élvezetek megszámlálhatatlan sora tárul elé. Hangos, hering effektusos, táncos helyek. Füstös, laza romkocsmák. Barátságos fiatalokkal megtelt parkok. Puccos, hangodatnemhallod clubok. Izzadsággal megtelt koncert termek és még ki tudja mit rejt ez a dzsungel. Választhatna, de minek?! Inkább megy és nézi mások örömét. Öröm az egyáltalán? Az arcokat nézi, hogy különbözni melyik mer. Tényleg öröm e ami arcukra kiül, vagy csak álarc az egész? Önfeledt kacajok, koordinálatlan testek tánca, baráti ölelések, szerelmes csókok, mély beszélgetések. Ti mind ott vagytok ahol lenni akartok? Te az vagy akit látunk? Az őszinte mosolyt keresi a tömegben. Nem látja, vagy csak elsiklott felette, mert ritka vendég mostanában.
Aztán hirtelen ricsaj, kinyílik a szem. A kép mintha nem is lett volna. „Hány óra van? Nézd már meg!” Nézi az órát, látja az időt, de tulajdonképpen nem mindegy?!
Azt hiszem, hogy az embert szeretheti akrámennyi ember, lehet akármekkora a családja, lehet akármennyi jó barátja, lehet akármennyira is szerelmes...stb. valahol mégis mindig egyedül lesz.
