A minap szemtanúja lehettem valaminek a kezdetének. Aranyos gesztusok. Apró mosolyok. Finom, szinte észrevehetetlen érintések. Udvarias megmozdulások, és az a távolságtartás, ami egy bimbózó kapcsolat kezdetén mindig ott lobog, mikor még eldöntetlen a dolog, amikor még lehet előre menni, de semmi baj, ha megállt parancsolnak, mert még semmi sem történt. Az ember azt hinné, hogy ez egy hétköznapi jelenet egy szép napsütéses vasárnap délutánon, vagy mégsem?!

Nap, mint nap hallom az újabb, és újabb történeteket a kapcsolatok kezdetéről, de valahogy mind hasonlóan kezdődik. "Volt az a buli..." aztán a többit már mindenki össze tudja rakni magában, de hol vannak a lovagok?! Így olyan könnyű elkezdeni valamit. Bele a közepébe, aztán vagy lesz belőle valami, vagy nem. Ez a mi generációnk? Akik csak így képesek valamit elkezdeni? Hol van a bátorság az első lépésre? Ennyire félnénk a kudarctól? Persze később, már annyira mindegynek tűnik, hogy az a valami anno hogyan kezdődött, csak mosolygunk rajta, de ebben hol a kihívás? Milyen történet az olyan, ami így kezdődik? Mindig egyszerűbb a dolgok könnyebbik végét megfogni, de így milyen a győzelem íze? Mondhatjuk, hogy így is lehet édes, mert végül is ott vagyunk, ahol. Jó ez így, ahogy van, vagy teljesen mindegy? Én akkor sem látok itt lovagokat. Hova jut így a világ...